[ Harry ]
Részegen álltam a kedvenc autóm előtt, hogy hazavezessek, miután a haverjaimmal úgy döntöttünk, beülünk egy kicsit a kocsmába, megünnepelni a Blax legújabb sikeres kislemezét. A fejem kibaszottul fájt, mondhatni őrjítően, de legalább hányinger nem fojtogatott. Tudtam, hogy nem lenne jó ötlet így autóba szállni, de már rengetegszer vezettem haza ittasan, így meg sem fordult a fejemben taxit hívni. Még egyszer megfogtam a fejem, hátha enyhíteni tudok a hasogatásán, majd kinyitottam a Range Roverem ajtaját és bekászálódtam a vezető ülésre, nagy nehezen a gyújtóba helyeztem a kulcsot, és elfordítottam azt, ezzel életre keltve a járművet. Utoljára kipillantottam a sötétített ablakon, ahol vagy hat riporter világított a csicsás kamerájával, majd dudálással próbáltam rávenni őket, hogy húzzanak el a jármű elől, amennyiben nem akarják, hogy elüssem őket. Hatalmas motorzúgással hajtottam ki a kocsival a parkolóból, ügyet sem vetve a médiára. Minden, amire vágytam, hogy hazaérve belefeküdhessek a puha ágyamba, amíg valamelyik tag fel nem ébreszt valami orbitális baromság miatt.
Ahogy az úton haladtam, párszor ránéztem az autóm műszerfalára, hogy biztosítsam magam, nincs nagyon késő. Este tizenegy óra volt, ami egy huszonegy éves fiatal srácnak teljesen korai időpontnak számít, főleg péntek este. A fejembe ismét belenyilallt a fájdalom, amitől nem tudtam tisztán gondolkodni. Bármikor robbanhat. A kín, ami gyilkolni tudott volna, hunyorításra kényszerített, a következő pillanatban pedig már csak a sötét úton megvillanó két lámpafényre tudtam koncentrálni, amik felé rohamosan közeledtem és nem találtam a megfelelő pedált a lábammal, hogy leállíthassam a kocsit. Még egy dudával próbálták érzékeltetni, hogy álljak le, majd egy hatalmas reccsenés és csattanás teljesen elcsendesítette az idegesítő hangot. A szürke Mercédesz pedig olyan kecsesen szaltózott egyet, hogy még az olimpián is aranyat kapott volna érte.
* * *
…Kár, hogy ép fejjel már nem találtam olyan szépnek azt, ami akkor a szemem előtt játszódott le…
Mivel a Range Roverem le lett foglalva az eset után, na meg mellékesen megjegyezvén teljesen tönkrement az eleje, így autó és jogosítvány nélkül hagytam el a bíróságot az ügyvédemmel és Paullal, a kedvenc testőrömmel. Arcukon ugyanolyan keserű arckifejezés ült, mint a bíróén. Teljesen ridegek és csalódottak voltak azok a tekintetek, amik rám bámultak az utcán. Mielőtt észbe kaphattam volna, hogy mit is tettem, a média már azelőtt tudtomra adta a dolgot – megöltem valakit. Jobban mondva két embert is, egyszerre, ami a világnak nagyon nem volt ínyére. A főnököm, Wilson tett róla, hogy azért mégse a teljes igazságot tudják meg az emberek, de magam sem tudtam, hogy milyen kitalált mesét adott be nekik a cég, ezzel mentve az én, és a társaim jövőjét. A vakuk villantak, a rajongók sikítoztak, a fejem pedig még mindig brutálisan kínzott, főleg ebben a hangzavarban.
Mégis, a legjobban nem a két órás tárgyalás, vagy a fejfájás készített ki, inkább a tudat, hogy két ártatlan embert, általuk pedig egy fiatal lányt is szörnyű sorsra ítéltem, csak azzal, hogy részegen volán mögé kényszerítettem magam. Gyámja lettem egy lánynak, akit nem is ismerek, összesen egyszer láttam, és akkor sem azon gondolkodtam, hogy milyen jó lesz majd felnevelni őt. Sokkal inkább a bilincsek hoztak lázba a csuklóm körül, ami ki tudta, meddig lesz még rajtam. Még a haja színére sem emlékszem, nemhogy egyéb részletekre! Jobban fogott az agyam matek órán, mint közvetlen azután, hogy rájöttem, apja leszek egy olyan csajnak, akit még csak nem is én lőttem ki! Egyszerűen képtelen leszek erre, és ezt mindenki tudta, ezért is kaptam ezt a feladatot. Ha elcseszem, rácsok mögött
