I.

– Valami baj van? – dörgött a kérdés, ami minden óvatosság ellenére így is túl hangosra sikerült a kabin némaságában.

– Nem – felelte halkan. – Egyszerűen csak lenyűgöznek a csillagok.

– Értem… Azt hittem, arra gondolsz, mi történik odahaza.

– Nekünk most már ez az otthonunk. Jobb, ha hozzászoksz – fordult fiatalabb kérdezője felé. Ha arcán nem is, hideg szemeiben mintha évezredek bölcsessége tükröződne.

Nagarm nem állta a hűvös tekintetet, ezért ő is kinézett a fekete végtelenbe, szemeivel követve az elszórtan elhelyezkedő fehér pontokat.

– Úgy beszélsz, mint aki már lemondott a visszatérésről – folytatta remegő hangon, miután elnyomta magában a honvágy érzetét.

– Már a kilövés pillanatában lemondtam róla. Neked is ezt kellett volna tenned. – Kemény szavaitól észrevehetően összerezzent a másik.Micsoda esetlen érzelmek! – gondolta Vorkov, ahogy magába roskadt társát nézte. –Vajon hány generáció kell még, hogy levetkőzzük őket?

– Szedd össze magad. Létezésed legmagasztosabb időszakát éled. Légy méltó hozzá!

Nagarm némán bólintott. Tudta, hogy társának igaza van. Civilizációjuk kezdete óta csak egy űrhajó merészkedett ilyen messze az Anyabolygótól a világűr feneketlen gyomrába. És – gondolta néha – talán ők még messzebb is eljutnak majd. Egy ilyen vállalkozás a legnagyobb önfegyelmet és alázatot követel meg bárkitől. Elhessegette érzelmeit, és elképzelte, hogy róla is történeteket találnak ki az Anyabolygón. Az első űrhajóssal is ezt tették, aki túlhaladt az összes szomszédos égitesten. Hogy egymást riogassák, vagy hogy leküzdjék magukban az irigységet, amiért számukra nem adatott meg ez a páratlan lehetőség, nem értette igazából. Azt mondták, aki ilyen messzire megy, annak felemészti a lelkét a világűr, és megtébolyodik. A sötét anyag behatol a testbe, és a vér helyén is a fagyos feketeség csörgedezik majd. Mindig nevetett ezeken a meséken, de az indulás előtti napokon visszatérő álom kísértette. Az űrhajó rejtélyes sérüléseket szenvedett, és ki kellett szállnia, hogy felmérje a keletkezett kárt. Miközben a hajó testébe kapaszkodott, valamilyen ismeretlen, éjfekete entitás megragadta szkafanderes testét, és messzire húzta az űrhajótól. Utolsó sikolya néma rémületet rajzolt arcára, és tagjai nem mozogtak többé, hiába akarta megvédeni magát. Verejtékében fürödve, sebesen verő szívvel ébredt, és csak jóval később csillapodott benne a pánik.

Vorkov ellenben sosem szerette az érzelmességet. Szülők nélkül nevelkedett, és a család hiánya teljesen ellenállóvá tette a legalapvetőbb érzelmek tekintetében is. Egyike volt a Kormány Gyermekei Program szülötteinek, sőt, ő maga testesítette meg a Programot. Nagyjából harminc elkötelezett kutatót neveltek ki így, ők ma is a szakterületük élvonalában helyezkednek el. Ugyanakkor vegyes érzelmekkel tekint rájuk a társadalom. Az alanyok egy részénél pszichotikus zavarok jelentkeztek, ami agresszióba és hatalmaskodási vágyba csapott át időnként. Többen erőszakosak voltak, mások egyáltalán nem tudtak beilleszkedni a társadalomba. Azonban a maradék harminc a lehető legnagyobb magasságokba fejlesztette saját tudományágát, és bár még a kormány emberei is tartottak tőlük, sikerült eltussolni az ügyet, és ők maradhattak. Legtöbben az élet eredetét és az űrutazás lehetőségeit kutatták.

Nagarm már az új program alanya volt. Empatikus, de emiatt pszichológiailag megingatható. Családi közösségben nevelkedett, és bár nem olyan magasan kvalifikált, mint Vorkov, szintén a legjobbak közül való. Teljes mértékben, a legkisebb féltékenység nélkül tudott együttműködni felettesével, és kettejük hosszas munkakapcsolata így tette őket a legalkalmasabb párossá a végtelennek tűnő űrutazásra. Nagarm néha szeretett volna olyan rendíthetetlen lenni, mint társa, de nem volt képes leküzdeni természetes érzelmeit. Vorkov ezt időnként a szemére hányta, de nem hibáztatta érte. Tudta, hogy nem tehet róla. Őt sem az érzések