– Első kitűnők: ex Equo, Clodion Lajos és Hinsdale Robert, – olvasta hangosan Ardagh Julian úr, az igazgató.
Hangos tapsvihar zúgott föl e szavakra s a diáksereg lelkesen megéljenezte kitüntetett társait.
Mikor csönd lett, az igazgató tovább folytatta a névsor fölolvasását, abban a rendben, ahogy a tanulók megérdemelték a kitüntetést.
– Második kitűnő: Wickborn Axel...
– Harmadik kitűnő: Leuwen Albert...
A taps, az éljenzés ismét megújult, annak jeléül, hogy maguk a diákok is igazságosnak találják az osztályozást és örülnek társaik kitüntetésén.
Ardagh Julian úr megvárta, míg az örömujjongás lecsillapult s aztán tovább olvasott:
– Negyedik kitűnő: Howard John...
– Ötödik kitűnő: Anders Magnus...
– Hatodik kitűnő: Harboe Nils...
– Hetedik kitűnő: Perkins Hubert...
A taps és az éljenzés újra meg újra kitört a nevek mindegyike után s most már csak az utolsó volt hátra, mert, amint látni fogjuk, a furcsa ösztöndíj alapítója kikötötte, hogy alapítványát a kilenc legjobb tanuló élvezze.
Az igazgató tehát fölolvasta az utolsó, kilencedik nevet is:
– Nyolcadik kitűnő: Renault Tony.
Ámbár ez a francia fiú utolsónak maradt, azért mégis ő kapta a legtöbb tapsot, a leghangosabb éljeneket. A derék fiút valósággal bálványozták az “Antilian-School” növendékei, mert egyenes, nyílt szívével, tréfás jókedvével mindenkit meg tudott hódítani. Most is kis híja, hogy társai a vállukra nem kapták.
Mind ez az Antilian-School tágas udvarán történt. Ardagh igazgató úr magas dobogón állva olvasta föl a névsort s a kitüntetett diákok egymásután fölmentek hozzá, hogy kezet fogjanak vele. Aztán pedig mindegyik ismét visszament társai közé s együtt tapsolt és éljenzett velük.
Az olvasónak bizon
