A tenger

Még alig pirkadt, amikor Manuel kijött a ház elé.

A magas domboldalról belátta az egész öblöt. A kisváros még álmosan nyugodott a ködben. Manuel tudta, hogy ez nem is igazi köd, itt délen csak a pára gyűlik össze az éjszaka végére, amit a szél hajnalban a tenger felől fúj ide. Ha közelebb lenne, érezné a jódos illatot, meg az elmúlt hetekben partra sodort hínárok és döglött kagylók szagát. Azokban a napokban nagyon viharos volt a tenger, azért volt kevesebb munkája. De ha lecsillapodik az időjárás, sőt, eláll a szél is, ami korábban északról vágott végig a nagy vízen, ismét jöhetnek a bárkák.

A nagy viharok csak a holtak számát növelik, jutott eszébe a mondat, ami szíven ütötte. Talán két hete hallotta a tévében, olyan arccal mondta valaki, mint aki arról beszél, hogy ha süt a nap, akkor melegebb van, vagy hogy a folyók a tengerek felé tartanak. Természeti törvények mind. Az is, hogy a viharban a bárkák olykor felborulnak. Különösen, ha túl vannak terhelve. Manuel eddig csak olyanokat látott. Még nem jött bárka déli széllel onnan, a tenger túlsó partjáról – amit ő sohasem látott – amelyben ne háromszor vagy négyszer annyian ültek volna, mint ahányan eleve beleférnek.

Manuel beleszimatolt a szélbe. Régóta tette ezt, ameddig visszaemlékezik gyermekként, már akkor is szaglászott. Mert a partvidéknek különleges illatai vannak. Nem egy és nem tíz, jóval több. Még ő sem ismeri mindet. Ahányszor beleszagol a szélbe, mindig érez sokféle illatot, megnevezhetetlenek is vannak közöttük. Ha pedig a déli szél érkezik, abban talán még felsejlik a forró szaharai homokdűnék különös illata is. Mert bizonyára más a szaga a nedves, árnyas, párás homoknak éjszaka, és ugyanannak forró nappalon. Ahogyan az innenső par