„Túl sokat hallasz…”

Vera úgy ment végig a városon, hogy szinte magába szívta annak látványait, hangulatait, hangjait. A zajok egybefolytak a fülében. A moped, amin ült, ugyan nem volt csöndes, de a füle már megszokta ezt a zajt: ha gázt adott, kicsit erősebb lett, ha lejtőn ment vagy levette a lábát a gázról, akkor csöndesedett.

A város élt, nappal és éjjel folyamatosan. Vera ismerte már minden napszakban. Három éve költözött ide, rögtön az egyetem után. Néha ma is nehéz elhinnie, hogy huszonöt éves. Valahogy már ez is olyan komolynak tűnt – túl komolynak! Huszonöt, az már egy negyed század! El lehet viccelődni a kollégákkal, ha kijelenti egyszer ebédnél vagy vacsoráénál, a közös asztalnál, hogy „most ünneplem negyedszázados fennállásomat” – de ez egy csöppet sem vidám esemény, ha belegondol. És belegondolt sokszor. Valahol a lelke mélyén most is tizenöt éves – no, olykor valamivel komolyabb, azaz tizenhat.

Ez a mopedezés a városban is olyan gyerekes, de ő élvezte. Korábban az ország másik végén élt, ott járta az egyetemet is, arrafelé nem volt ez olyan divat, mint itt. De hamar rájött, hogy munkába járni, vagy a városban bármit elintézni jól lehet ezzel a kismotorral, nem kell okvetlenül autóval járni. Tudott autót vezetni, volt is jogosítványa, sőt az egyetemi évek alatt szerzett egy használt, olcsó kis kocsit. De itt Samborban, ebben a kisvárosban aztán igazán nincs szüksége autóra. Vidékre nem jár, nem őt küldik a laptól.

A szerkesztőség a belvárosban volt – saját parkolóval, ahol több autó mellett néhány moped is elfért. A kollégák is