Homályban

Vanda úgy ment az utcán, mint akit kergetnek.

Pedig amikor a sarkon egy pillanatra hátrafordult, senkit sem látott. Nem jöttek üldözők mögötte, egyáltalán, az utca üres volt. A tél a végéhez közeledett, az idén nem esett a hó. Mégis tél volt, legalább a naptár szerint, és hűvös szél söpört végig a városon.

A városon, amely nem volt kicsi, igaz, világvárosnak sem nevezhető. De mert Vanda itt született és mindig itt élt, hát ez volt számára a „világ” közepe. Az ő világa huszonnyolc éve létezett, és mindig erre a városra korlátozódott. Nem ment el innen két hétnél hosszabb időre, legfeljebb gyermekkorában nyaralni, nagyritkán. Manapság, ha van egy kis szabadsága, akkor is inkább itthon marad.

De ezen a délutánon nem érezte jól magát. Most mondták meg neki a hivatalban, hogy a jövő hónap elején megkapja a felmondását. Talán már ez is egyfajta protekciónak számít, hogy szóltak? Igaz, bizalmasan, az ellenőrzési osztályról egy nő, aki talán Vanda barátnőjének képzelte, hitte magát. Mostanában többeket elbocsátottak, az ő osztályukon is. A hivatalt az önkormányzat tartja fenn, a válság miatt csökkentek a város bevételei, így az ő hivatalukra jutó pénzből is nehezebb lesz ezután gazdálkodni. „Megrémültek és dobálják ki a ballasztot”, gondolta Vanda, és az a tény, hogy őt is a „ballasztok” közé sorolták, egy csöppet sem javított a kedvén. Fázósan összehúzta magán a kabátot. Egy új átmenetit akart venni, éppen mostanában, mégpedig olyant, amit ősszel is tud majd hordani, nemcsak tavasszal. De erre már aligha kerül sor, ha kirúgják!

A könnyei ugyan nem törtek ki, de sírással küszködött. Hát ez nem jókor jött! De mikor jön jól egy kirúgás? – kérdezte önmagától gyászos hangulatban. Az elbocsátás szebb szó, ám az is pontosan ugyanazt jelenti. Még nem is merte végiggondolni, mivel jár majd mindez. A hároméves főiskola elvégzése után azt hitte, nyitva les