„Éld az életedet!”

Az iroda a lehető legjobb helyen volt, ez újra meg újra örömmel töltötte el Tildát. Ugyanakkor megtett mindent azért, hogy ne nézzen ki „irodának”. Már a szóval sem volt kibékülve. Még az „utazási iroda” elmegy, azt hallva senki sem gondol valamilyen hivatalra. Remélte, az ő esetében is sikerül – ha nem most, hát később – sugallni valami sokkal jobbat, kellemesebbet, hasznosabbat.

A város kellős közepén, az egykori óvárosban volt ez a hely, a három sétálóutca egyikén – ez volt a legszélesebb, itt voltak a legelőkelőbb boltok és butikok… no persze, ami ezzel járt: a városban itt volt a legmagasabb a bérleti díj is. De Tilda biztos volt benne, hogy ha az elején nem is, idővel megtalálja a számítását. Elsősorban nem a szegény, hanem a közepesen tehetős ügyfelekre számított. Ha lesz ilyen, havonta legalább harminc, akkor már nem járhat rosszul.

A nagy kirakatüveg sok fényt engedett a kis helyiségbe, viszont kívülről tükröző réteggel vonták be. Így ha valaki odabent tárgyalt, láthatta az utcát, de őt nem látták. A bejárat sem volt hivalkodó, inkább némi finom diszkréciót sugallt a betérőknek. Kicsit beljebb volt a bizalmasabb tárgyaló, míg elöl a regisztrációs íróasztal. Itt általában Alex-Alexa szokott ülni, mikor melyik – amilyen hangulata van éppen. Itt jelentkeznek előbb az ügyfelek, az alapvető feltételekről itt értesülnek. És ha tovább mehetnek, akkor jutnak be a belső „szentélybe”, azaz a félreeső sarokba, ahová Tilda nemegyszer kijön az íróasztala mögül, hogy maga is leüljön a két kényelmes, igazi bőrrel húzott fotel egyikébe. Középre teszi a laptopját és diszkrét gombnyomogatással kínálja fel az egyre újabb és újabb, társat kereső jelölteket. Ugyan az iroda neve szerint társkereséssel foglalkozik, azért a legtöbben még úgy jönnek ide, hogy