Felejthetetlen éjszaka

A telefon zenéje ébresztett. Már évek óta használom ugyanazt a zenét: egy filmben hallottam. Kétévente cserélem a mobilomat, egyre bonyolultabbak kerülnek a kezembe, és egyre kevésbé tudom őket kezelni, meg főleg kihasználni, de ez a filmzene elkísér mindig, mindenhová.

Sötét volt a szobában. Akkor fogtam fel, hogy még odakünn is sötét van, az ablakok négyszögén még a pirkadat sem szűrődik be. Ez bizony kemény éjszaka, sóhajtottam. Lámpa bekapcsol, órán felső gombot megnyom, számlap kivilágosodik, a fenébe, hiszen még csak éjjel 1 óra 47 perc van. Ez hihetetlen. Hát nem sokat aludtam eddig, az biztos.

De amikor rápillantottam a telefon képernyőjére, nem is csodálkoztam túlságosan. Hát persze, hogy ő hív. Ki más is lehetne? Ez az a név, amely huszonnégy éve ott van a tudatomban. A születése óta, tulajdonképpen. Ezt hallottam, amikor még járni sem tudtam, és később végestelen végig, állandóan, és most is ezt hallom. Én huszonhat, ő huszonnégy éve van a világon. Neki majdnem sikerült kitöltenie ezt a hosszú, nagyon hosszú időt az én életemben. Nincs esemény, nincs történés, de még epizód sem, amiről ne értesülnék. Mert van, aki csak úgy tud élni, ha nap mint nap megerősítést kap másoktól. Hogy egyáltalán létezik. Ha mások nem lennének, ha ez a kis mini-világ körülötte sem lenne, akkor ő sem létezne. Vagy ezt hiszi, tudat alatt.

ALEXA.

Nem örültem neki. Megesett már máskor is, hogy éjszaka hívott. Fellépés után, sőt még közben is – a háttérből mindenféle furcsa zajokat hallottam nemegyszer. Jöttek éjszakai telefonok a koncertekről, amelyek még akkor is tartottak. Meg olyankor is, ha a zene már véget ért, de még tombolt a közönség. A-le-xa, A-le-xa, üvöltötték sok százan. De olykor csöndes magányából is felhívott. Beszélgettünk úgy is, hogy ő valahol egy fürdőszoba rejtekén ült, a saját lakásában, mert volt ott valaki, aki jobb, ha nem hallja, hogy Alexa telefonál