Bár a regény legfontosabb eseménye egyeseket bizonyára egy közelmúltbeli történésre emlékeztet, a szerző kijelenti: mindennemű hasonlóság csak a véletlen műve lehet.
1.
Dana már messziről hallotta, hogy a bejáratnál vitatkoznak. Ám mire ő is odaért, elcsitultak az indulatok. A két őr – nagytermetű, rövidhajú, kicsit ijesztő külsejű, mégis nagyon udvarias fiatalemberek – mindenkitől elkérték a kártyát, megnézték, majd az elektronikus beléptető érzékelőjéhez tartották. Nem volt szükség arra, hogy meg is érintsék. Dana nem értett a műszaki dolgokhoz, ám éppen ezért néha nagyon megbámulta ezeket a szerkezeteket. Olyan ötletes dolgokat találnak ki ebben az új világban, és ezek száma napról napra gyarapodik!
Szó nélkül beengedték. A tekintete már közben Irene-t kereste, aki nem csak a barátnője, hanem az évfolyamtársnője is volt. Mindketten az utolsó évet gyűrték az egyetemen. Huszonkét évesek, egyformán sötétszőkék, karcsúak, sportosak, csinosak. Dana sohasem vélte magát szép nőnek, bár olykor egyes túlzó férfiak ezt a szót is a fülébe suttogták. Tisztában volt saját testének, külsejének kisebb-nagyobb hibáival. Kissé vastag a combja, rövid a nyaka, és ha nem figyel eléggé, a járása is megváltozik. Slamposabbá lesz – de ezen mostanában dolgozik.
Bezzeg most szép tartással ment, büszkén, felvetett fejjel fel a ferde rámpán. Tudta, hogy a tűsarok jól áll neki, és ha nem siet, nem kelti egy zsiráf benyomását – mosolygott magában. Száznyolcvanegy centi nem kevés. Sok férfi azért nem közeledett hozzá már az egyetemen sem, mert úgy érezték, hogy az a tíz vagy több centi, ami a magasságukból hiányzik, eleve áthúzza összes reményeiket. És mivel kishitűek voltak, hát Dana tényleg nem foglalkozott velük. Bátraké a világ, szokta mondani, éppen Irene-nak is.
Irene a rámpa tetején várt. Szőke, magas, ha nem is annyira, mint Dana. Amikor közelebb értek egymáshoz, Dana megérezte a férfiak figyelmét. Volt ebben az érzésben valami f
