Az ezredes megállott a tanya sarkán. Hunyorítva nézett a távolba.
- Nézze mán, Mihály bácsi, kinek a lova az?
Mihály bácsi a szalmát takarította a hosszú fészer alatt, amit a marhák szétdultak. Csak odapillantott hetvenhétesztendős zsíros kalapja karimája alól s azt mondta dünnyögve.
- Úgy látom, míltóságos uram, a Borbéj Laci naccságos úr lesz a. Mer kaptás a rudas.
Az ezredes nagyot nevetett, mert még a kocsit is alig lehetett látni a porfelhőben, ahogy bekanyarodott a mezei útra s igen megörült, hogy az unokatestvére jön. Az is nyugdíjban lézengő huszártiszt, százados, de valami pech miatt az egész háborút a minisztériumban kellett töltenie s emiatt egy kis melancholia van rajta, örült, hogy jön. Neki is szórakozást hoz, meg ő is csak elszórakozik egy kicsit.
A tanya ott van a leglaposabb hátán ennek a földtekének, a Nagykunság kellős közepén. Még a város tornya sem látszik a kukoricások közt, itt az ember olyan magában érzi magát, mintha az isten neki teremtette volna ezt a mindenséget. Szép, szép, de kicsit unodalmas.
- No jó van, Mihály bácsi, hát most mán mennyik kend dógára, nem muszáj magának úgy kigyönyörködni magát abba a kaptás lúba.
Az öreg Mihály sárgára érett ősz bajuszához nyult, azután meg a villa nyeléhez, azután tovább kaparta a szalmát a fészer alá.
Mikor a kis bricska befutott, a két rokon melegen összenevetett.
- Dinnyét hoztam Bódi.
- Dinnyét?... Nagyon jól van a.
A százados leszállott a kocsiról. A bricska hátsó ülésén egy szutyokba csavart öreg tanyai ült, csak úgy, ahogy a dinnyefődön a csőszi ácsorgásban felültette őt az ura.
- Hajtson le, árnyíkba.
Az ezredesné kilépett a tornác alól s rájuk szólt nevetve a sistergő napfényben:
- Nem jól van, Laci. Nem úgy kell azt mondani, hogy hajtson, hanem: hajcsik!
Nevettek. A vendég kezet csókolt.
- Dinnyét hoztam maguknak Jolánka.
- Ippen jókor, - mondta az ezredesné s nevetett. A fogai mint egy igazgyöngysor,
