A HALÁL PUSZTÁJA

1. A KARAVANVEZETŐ

A láthatár szélén a nap hanyatlóban volt. A perzselő hőség után, kissé távolabb a kúttól egészen a tevém árnyékába húzódtam, miközben a karaván letelepedett a poshadt, állott vizű forrás körül, és szolgám, Kamil fellengős előadását hallgatta. Minden szavát értettem, és titokban élveztem, mennyire iparkodik, hogy tulajdonságaimat olyannak fesse le hallgatóságának, amilyenek igazából.

– Téged, ugye, Abram ben Zakirnak hívnak, s gazdag vagy? – kérdezte a mellette ülő murzuki kereskedőtől. – Mennyit fizetsz ezen az úton naponta kísérőidnek?

– Kétszáz kaurit – felelte készségesen a kérdezett. – Miért? Ez nem elég?

– A te vagyonodhoz képest igen. De az én sziddim[1] sokkal, de sokkal gazdagabb nálad, Kara ben Nemzinek hívják, s hazájának oázisain 1000 lova, 5000 tevéje, 10 000 kecskéje és 20 000 kövér báránya legelészik. Ez mind, mind az övé. Naponta egy Abu Noktahot[2] fizet. Ha duaromba[3] visszatérek, gazdagabb leszek, mint te. Mondd csak, ki vagy te az én sziddimhez képest?

A hencegő jó nagyot hazudott, mert nem naponta, hanem hetente kapott tőlem egy Mária Terézia-tallért, német pénzre átszámítva mintegy ötven pfenniget. A dúsgazdag kereskedő ezt válaszolta:

– Allah ad,és Allah elvesz. Nem lehet minden ember egyforma gazdag.

– Ez ig