Elérkezett az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja, és a piros csapat szétesni látszik. A kezdetben barátságosnak tűnő megmérettetés egyre komolyabbá válik, a feladatok egyre megterhelőbbek, egyre fájóbb a családtagok hiánya, és a négy gyökeresen eltérő személyiségű diáknak egyre nehezebb igazi csapatként együttműködnie. Bizonyos helyzetek még a Szirtes gimi páratlan logikájáról és éles eszéről ismert matekosát, Újvári Hannát is komoly kihívások elé állítják. Vajon a csapat érdekei a fontosabbak, vagy a verseny során kialakult kapcsolatok? Van-e értelme sportszerűnek maradni, ha más is piszkosan játszik? Egyáltalán, lehet-e ez a játék több, mint egy jelentéktelen vetélkedő, amiről még senki sem hallott, és ahol színes ruhás diákok versenyeznek egy műanyag kupáért? És nem mellesleg: okos dolog-e beleszeretni valakibe, aki az egyik rivális csapat öltözékét viseli?
1.
Anyuval álmodtam. Az egész teljesen értelmetlen volt, és tökéletesen zavaros, de ahhoz éppen elég valóságosnak tűnt, hogy hajnalok hajnalán, amikor még mindenki az igazak álmát alussza, én izzadtan és kifulladva riadjak fel. A sötétben körbenézve először azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, mert az álmom a lakásunkban, otthon játszódott, ezért beletelt pár pillanatba, hogy felfogjam, egyáltalán nem otthon vagyok, hanem valahol a Bükkben, egy faházban, az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja hajnalán. A sötétben ülve az ágyamon kisimítottam az arcomból a hajtincseimet, amelyek rátapadtak az izzadt homlokomra, és ahogy kitisztult a fejem, a saját szapora légzésemen kívül meghallottam a helyiségben lévő két személy egyenletes szuszogását is. Anyu álomképe egyre homályosabb lett, és miközben félreraktam a könnyáztatta párnámat, amit valószínűleg álmomban sírtam tele, körbenéztem, hogy felkeltettem-e valakit az ébredésemmel. A csapatunkhoz tartozó Bernadett, és a fekete csapattag, Csenge mélyen aludtak, a faházban lévő negyedik ágy pedig üresen, bevetve állt. Ott már nem aludt senki, Zsanett az egész barna csapattal együtt kiesett tegnap. Hunyorogva bámultam a helyére, amit csupán a Bernadett éjjeliszekrényén lévő digitális képkeret váltakozó, gyér fényei világítottak meg. Gyűlöltem látni azt az üres ágyat, mert a versenyen eddig eltöltött rövid idő alatt kifejezetten megkedveltem Zsanettet, és egészen az ő kieséséig nem éreztem az igazi súlyát annak, amiről ez a verseny szól. Magam mellett tapogatózva megkerestem a telefonomat, és megnéztem rajta az időt. Még napkelte sem volt. Tudtam, hogy nem fogok visszaaludni, azonban képtelen lettem volna a síri csöndben, mozdulatlanul, a gondolataim fogságában várni a reggelt, ezért a lehető leghalkabban felkászálódtam az ágyból. Némán, elnyelve a fájdalmas nyögésemet, felhúztam az edzőcipőmet, és felállva megpróbáltam ráállni a megrándult bokámra, ami a tegnapi feladaton sérült meg. Összeszorított fogakkal, a másik lábamra nehezedve megvártam, hogy enyhüljön a lüktető fájdalom, majd amikor már csak tompán hasogatott, eloszlattam a súlyomat úgy, hogy a legkevésbé erőltessem a megrándult bokámat, és halkan a faházhoz tartozó apró fürdőszobába mentem. Miután behúztam magam mögött az ajtót, felkattintottam a lámpát, és komótosan fogat mostam. A lámpafény megvilágította a sarokban lévő pókhálókat, amik a legkisebb huzatra is himbálózni kezdtek, a széleiken összekuporodva várakozó pókokkal együtt. Amikor végeztem, halkan átmentem Csenge és Bernadett ágyai között, és óvatosan kisurranva a házból, kiléptem a sötétbe. A kora hajnali levegő csípő
