Első fejezet

Néhányan egészen rendkívüli módon rejtegetik a depressziójukat. Társaságba járnak, s ekkor legsötétebb gondolataikat agyuk legmélyebb zugába száműzik, amiket csak akkor engednek szabadon, amikor senki más nincs a közelükben. Mosolyognak, beszélgetnek, normális emberként viselkednek, miközben senki sem tudja, mit rejtegetnek abban a sötét kis sarokban. Mert fenntartják a látszatot. Épp ezért lepődnek meg az ismerősök, amikor feladják.

Hát, én nem vezetem félre őket. Nem járok társaságba, csak nagyon ritkán, nem beszélek, csak ha nagyon muszáj, és szinte soha nem mosolygok. Az emberek egyszerűen elkönyveltek antiszociális, életunt csitrinek. De hát mit tudnak ők rólam? Azt hiszik, ismernek, és sajátjuknak érzik a hatalmat, hogy ítélkezhetnek felettem. Bosszantott a viselkedésük, de nem annyira, hogy foglalkozzak velük, hiszen nem tartozom azon emberek közé, akik mások véleménye alapján alakítják életüket. Nem vagyok hajlandó megfelelni az elvárásoknak csak azért, hogy normálisnak tűnjek. Meg sem próbálom eltakarni mások elől valódi énemet. Sokan gyávának tartanak, képtelennek arra, hogy beilleszkedjek a társadalomba. Egy fekete báránynak.

Számomra azonban mindez nem gyávaság volt, sokkal inkább bátorság. Hősként tekintek magamra, amiért túléltem veszteségeim hiányát.

Közhely, de igaz, hogy egy élet egyetlen másodperc alatt tönkremehet. Egy szempillantás elég ahhoz, hogy uralmunkat veszítsük a dolgok felett. Egy felelőtlen döntés vagy a kíváncsiság, hogy megbélyegezze életünket. Egy sorsfordító esemény, ami lehet ugyan csoda, esetleg katasztrófa, onnantól nem leszel ugyanaz a személy. Én mindkettőt megéltem; ott volt a kíváncsiság okozta alkalom, amikor az életem gyökeresen megváltozott, s ott volt a katasztrófa, amikor mindez egy röpke pillanat alatt elveszett. Mert az élet kegyetlen. Megajándékoz, amitől kiváltságosnak érzed magadat, majd amilyen hirtelen érkezett a sorsfordító pillanat, olyan sebesen és irgalmatlanul szakadsz el tőle. Mintha soha nem is létezett volna. Az egyetlen nyom, ami az ellenkezőjét bizonyítja, az a lelkedben tátongó sötét üresség, mely idővel bekebelez. Emiatt fogod úgy érezni, hogy többé semminek nincs értelme.

Épp ezért az én életem már hosszú ideje jelentéktelennek számít. Ol