1. FEJEZET

GENGSZTEREK

Az üres raktárépületek szürke, piszkos falai között fájdalmas csend zúdul ránk. A hátamon érzem a fém zsibbasztó hidegét. Sikítanék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Nincs menekvés, durva keze a nyakamon, szorongat, nem enged. Körmeim a bőrébe mélyednek, ahogy próbálom leszedni magamról, de már késő, túl erős, túl erőszakos. Mélyen a szemébe nézek, mielőtt még kiszorítaná az utolsó szuszt is belőlem. A fulladás küszöbén állok, agyamból kiszorul a levegő, ezzel együtt testem lassan elernyed. Szám mereven tátom, igyekszem levegőhöz jutni. Szemem fennakad, érzem, már nincs sok hátra. Tényleg az ő arcát fogom utoljára látni? És egyszer csak mindennek vége szakad. Erre aztán nem számítottam, már majdnem készen álltam belépni az elmúlás örök mezejére, amikor váratlanul elenged. A levegő fájdalmasan áramlik vissza a tüdőmbe, eszeveszetten kapkodom. Ösztönösen a torkomhoz kapom mindkét kezem, még mindig érzem Max erőteljes szorítását, és szívem vad dobbanásait, ahogy pumpálja a vért kóválygó fejembe. Szemeim előtt elsötétül minden, majd egy szempillantás alatt ismét kibontakozik a szörnyű valóság. Aprócska táncoló foltok, tábort vertek a retinámon, homályosan látok. Hallom, hogy beszél hozzám, mond valamit, de nem értem tisztán.

Fuss! Szaladj el innen! – üvölti egy hang a fejemben. Ám hiába, a testem nem engedelmeskedik. Lábaim mintha beleolvadtak volna a forró betonba, képtelen vagyok megmoccanni. Ahogy lassan tompul a fájdalom, úgy válik egyre élesebbé a körülöttem lévő világ és Max sovány arca.

– Jól vagy? – Elégedetten vigyorog, én meg legszívesebben belerúgnék.

– Rohh-aggy-meg-gg! – szenvedem ki magamból lihegve. Annyira dühös vagyok, hogy most azonnal fel tudnék robbanni. – Meg akar-tál fojtani! – hörgöm lélekszakadva, mert hiába próbálok kiáltani, csupán egy rekedt köhögés kúszik