Alice

„Az életben minden okkal történik. Legyen az jó vagy rossz. Sodorjon bárhová a szél, légy hű önmagadhoz és higgy az értékeidben. Sose feledd, hogy nincs holnap álmok és vágyak nélkül. Ne csak álmodd az álmaidat, hanem éld meg! Emberek jönnek, mennek, akik nyomot hagynak benned, mind a szívedben, mind a lelkedben. Legyen bármennyire nehéz az élet, táplálkozz a jó dolgokból, emlékekből, hogy mikor kijössz egy-egy viharból, ugyanaz legyél, aki voltál azelőtt. Mindig higgy, remélj és bízz.
A boldogság kulcsa, hogy önmagad légy mindig minden helyzetben. Taposnak? Ne taposs vissza! Bántottak? Mosolyogj! Félsz?
Menj csak előre!

A holnap álmokból épül. Ne félj hát álmodni és valóra váltani!”

Joyce Hill

Gondolataimba mélyedve várakoztam a piros lámpánál a városból kifelé, az utolsó lámpás kereszteződésnél, de hiába, én természetesen pirosat kaptam. Hogyne kaptam volna, amikor kábé kétezer fokon égetett a nap.A környéken persze sehol egy fa, de még egy magasabb épület sem, hogy árnyékot tartott volna nekem. És mi a helyzet a légkondival? Az abszolút felejtős! A kocsim nemhogy nálam, de talán még az apámnál is öregebb volt. Az egyetlen megoldást a letekert ablakok jelentették. Persze, ha legalább egy picike, egészen aprócska szellő fújdogált volna, de semmi. No és autó? Ugyan. Kettő állt tőlem balra, de azok meg már rég a város túlsó felén járhattak. Ennek ellenére nekem meg kellett várnom, amíg újra zöld utat kapok. A nap fénye már totálisan elvakított, miközben a napszemüvegem otthon csücsült az íróasztalomon. Ez az én formám! A kezeimet a fejem fölé tartva bágyadtan nagyot nyújtóztam, és behunyt szemmel ásítottam.„Utálok várni, utálok várni”– mondogattam hangosan. Nos, igen. Az utóbbi időben szokásommá vált saját magammal beszélgetni. Olykor biztattam, máskor győzködtem, vagy éppen vitatkoztam magammal. Többször előfordult, hogy emiatt kínos helyzetbe kerültem, mert sokszor észre sem vettem, hogy mindezt hangosan teszem. Az ismerőseim egy idő ut