1. fejezet

Tudod, milyen érzés úgy élni az életedet, hogy mindig megfelelj másoknak? A szüleidnek, a tanáraidnak, az ismerőseidnek. Tudod, milyen folyton folyvást azt lesni, hogy mit várnak el tőled mások és szüntelenül azon gürcölni, hogy ne okozz nekik csalódást? És azt tudod-e, hogy milyen úgy tengetni a napjaidat, hogy sohasem teheted vagy mondhatod azt, amit valójában szeretnél, mert a közeg, amibe születtél és felnevelkedtél nem fogadna el téged? És te nem akarsz csalódást okozni azoknak az embereknek, akiket szeretsz, vagy, legalábbis szeretned kellene. Nem akarsz, de sokkal inkább nem mersz.

Persze, nem a fizikai tested gátol meg benne, hanem az a mérhetetlen szeretetéhség, ami évek óta gyülemlik a lelkedben. Ami szüntelenül nő, gyarapszik, te pedig minél jobban vágyakozol a szeretet után, annál jobban elnyomod a valódi énedet. Megtagadod önmagad, csak azért, hogy megfelelj és szeressenek. De ha nem magadat adod, akkor valóban téged szeretnek, vagy azt a képzelt személyt, akit hosszú évek során kreáltak belőled? És ha álarcot kell viselned azért, hogy szeretetet kunyerálj, vajon valóban kapsz-e szeretetmorzsákat, vagy csak önmagadat ámítod különböző hazugságokkal?

Én hordtam maszkot és ringattam magamat sosem létezett igazságokba, mert könnyebb volt hazudni magamnak, mint elfogadni a tényt, hogy az egész világon senkire sem számíthatok. Játszottam az eminens diákot, a jó-kislányt, és ez akkor sem változott, amikor magam mögött hagytam a gyermeki éveket, és beléptem a felnőtté válás kapuján. Persze, csak papírforma szerint.

Az igazság az, hogy az életemnek fikarcnyi köze sem volt a felnőtt léthez. Elit gimnáziumba jártam, kitűnő bizonyítványokkal örvendeztettem meg a szüleimet, nem hódoltam semmiféle káros szenvedélynek, a férfiak, randik, lopott csókok pedig még csak eszembe sem juthattak. A híres-neves vallásos iskola, aminek tizenkét éves korom óta koptattam a padjait és, amit én csak zárdának hívtam – mi tagadás – elejét vette sok olyan felmerülendő problémámnak, melyek a kortársaimat érintették.

„Hála” a Szent Teréz Leánynevelő Intézet konzervatív értékrendjének, sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit húzzak magamra reggelente, mert a csaknem földet-seprő, fazontalan, fekete egyenruha alatt viselhettem volna akár sado-mazo szerkót is,