Az ember egyik legnagyobb kincse az emlékezés. Egy olyan nyugdíjas korú írogatónak pedig, mint a könyv szerzője, már rengeteg kincs van a birtokában, hiszen alig van a jelennek olyan eseménye, amely ne juttatná eszébe a múltat. Olyan múltat, amelyet meg lehet osztani az olvasóval. A múltat előhívó esemény lehet akár egy jégcsap megpillantása, vagy egy hír valamely disznótorról, vagy akár az unoka meseigénye, mosolya. Lehet egy szilveszteri hangulat, vagy egy a padon ülő hajléktalan, sőt, akár egy a forgalmas járdán sürgölődő énekesmadár, vagy egy korsóból a földre löttyintett víz, szóval bármi, amely megragadja a figyelmet. Mindegyikük emlékeket, gondolatokat ébresztett a szerzőben, és ezzel történeteket szült. A könyvben több történet szerepel. Olyan történetek, amelyek nemcsak a szerzőnek, de bárkinek segíthetnek a jelen gondjai, nehézségei könnyebb elviselésében. A történetek ugyanis szerteágazóak, így bárki találhat közöttük a gondjait (még, ha rövid időre is, de) elfeledtető olvasnivalót. A gondolatok persze néha magvasak, nehezebben emészthetők, a legtöbbször viszont meseszerűek, adomázóak, könnyen elsajátíthatók. Éppen olyan változatosak, mint maga az élet, hiszen ki ne várná izgatottan az ismeretlent, a holnapot, a jövőt, amely mindig hozhat valami újat, váratlant, és amely mindig el tud varázsolni bennünket.
Résnyire nyílnak a szemeim, és máris besurran rajtuk a külső világ. Durva erőszakossága megrémít, és azonnal visszazárom a kapukat. Persze hogy elkésem! A jelen ekkorra már átvetette egyik lábát a küszöbömön. Nem tudom kizárni magamból, pedig még nem akarok találkozni vele. Én még visszavágyom az álom meleg, varázslatos világába, ahol annyira jól éreztem magam. Még érzem a hívását, még itt visszhangzik bennem csodáinak a hangulata, de hiába keresem, nem találom hozzá a visszautat. Elakadok valahol félúton az álomvilág és az éber állapota között. Fekszem azonban mozdulatlanul, és az álmom délibábját karjaimba zárva, magamhoz szorítva, cirógatom, dédelgetem, így próbálom visszacsempészni az álomba magamat. Persze az álmokat, de még a délibábjaikat sem tudja senki sem magához láncolni. Most is mindenáron szabadulni akar tőlem. Mágnesként vonszol maga után. Én pedig vonzását követve szörfözök a múltam különféle helyszínei között. Érzelmekkel teleszőtt, ábrándozó hangulatban pattogok kaotikus labdaként a tér és az idő kéretlenül megjelenő, majd rövid idő múlva eltűnő pontjai között. Egyik pillanatban még magamhoz ölelem Bubát, és szerelemmel eltelve sétálok vele a Debreceni Nagyerdőben, majd egy szempillantás múlva már az egyetemünk csendet igénylő ősi folyosóin sietünk az előadásokra. Azután Százhalombattán csodáljuk egyetemi társaimmal a finomító hatalmas tornyait, csővezetékeit. Majd a nyeretlen szelvényeinket dobáljuk el a lovin. Azután egyszerre az ágyamban fekszem, és édesanyám hűvös keze simogatja a homlokomat. Én is megfogom a kezét, és próbálom éreztetni vele, hogy szeretem, de nem tudok megszólalni. Nagyon fáj, hogy most sem tudom elmondani neki, mennyire hiányzik, milyen nagy szükségem lenne a mindent megbocsátó szeretetére. Keserves sóhajjal behunyom a szemem, és amikor kinyitom, már csillog a láztól, és nagymamám aggódó arcát látom magam fölött. Hallom a hangját is, ahogy édesanyámat kérdezi, ugyan mi történhetett már megint ezzel a gyerekkel? Majd egyszerre nagymamám helyett ismét Buba aggódó arcára figyelek, ahogy karjaiban ringatja az éppen síró kisebbik gyerekünket, és rádöbbenek, hogy most már nemcsak a kislányunkat hallom, hanem körbevesznek a reggel felerősödő hangjai is. A kívülről érkező hangok megállítják a kóborlásomat. Nem engedik tovább az álom világába történő süllyedésem, nem engednek belezuhanni a mélyalvás oly csábító, a valóságtól oly távol lévő világába. Persze most sem adom fel, tovább próbálkozom, keresem, kutatom az éjszakai álmom egyre távolabbról visszasejlő meleg, dagonyázó hangulatát, de végül a sikertelenségtől bosszúsan mégiscsak kinyitom a szemeimet. Először a szoba mennyezete fehérlik rám, majd az oldalfalain lévő képek, a polcok könyvei zsúfolódnak bele a látóterembe, és végül, akár akarom, akár nem, helyére kerül minden, a szoba összes részlete. Valahonnét visszatér hozzám, valahogyan belém furakszik minden részlet, még azok is, amelyeket nem láthatok, hiszen mögöttem vannak. Pár pislogás alatt éber létre töltődöm, mint egy akkumulátor, és belecsöppenek a jelenbe. Körbenézem magamat, és megállapítom, éppen úgy fekszem, mint az elalvásom előtt. Láthatóan semmi sem
