Dr. Peterson a torontói egyetem megbecsült tanára, klinikai pszichológus és hivatásos provokátor. Könyvével az egész világot zavarba hozta. A 12 szabály az élethez hónapok óta listavezető az Amazonon, tarol a világ sikerlistáin, többek közt a USA Today, a Wall Street Journal, a The Washington Post és a The New York Times toplistájának első helyezettje. Közel 40 ország megvásárolta a kiadás jogait. A professzor szerint az ember és a társadalom legfontosabb tennivalója, hogy elkerülje a káoszt és ugyanakkor a diktatúrát, hogy rend legyen az életben és a fejekben. Ehhez az ősi hagyomány igazságait ötvözi az élvonalbeli tudományos kutatások legújabb felfedezéseivel. Megtudhatjuk, miért érdemes békén hagynunk a gördeszkázó fiúkat, milyen borzalmas sors vár azokra, akik mindenkiben a hibát keresik, és miért kellene minden macskát megsimogatnunk az utcán. Mit taníthat nekünk az egyszerű homár idegrendszere a sikeres életről? Miért emelték az ősi egyiptomiak a gondos figyelmet isteni magasságokba? Miféle szörnyű útra térnek azok, akik megkeserednek, arrogánsak és bosszúra szomjaznak? Dr. Peterson kitér a fegyelem, a szabadság, a kaland és a felelősség értékeire, hogy aztán tizenkét praktikus és átütő szabályban foglalja össze világunk életbölcsességeit. A 12 szabály az élethez szétzúzza a tudomány, a hit és az emberi természet modern közhelyeit, miközben átformálja sok olvasó lelkét és elméjét. Dr. Peterson viccesen és nagyon komolyan, meglepően és tanulságosan, egyenesen, olykor kifejezetten bántóan fogalmaz. Az olvasó valószínűleg nem fog vele mindenben egyetérteni - a gyerekneveléssel kapcsolatos elveivel például kifejezetten nehéz azonosulni -, de könyvével olyan vitathatatlan értékeket képvisel, mint a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás joga. Dr. Peterson a torontói egyetem megbecsült tanára, klinikai pszichológus és hivatásos provokátor. Könyvével az egész világot zavarba hozta. A 12 szabály az élethez hónapok óta listavezető az Amazonon, tarol a világ sikerlistáin, többek közt a USA Today, a Wall Street Journal, a The Washington Post és a The New York Times toplistájának első helyezettje. Közel 40 ország megvásárolta a kiadás jogait. A professzor szerint az ember és a társadalom legfontosabb tennivalója, hogy elkerülje a káoszt és ugyanakkor a diktatúrát, hogy rend legyen az életben és a fejekben. Ehhez az ősi hagyomány igazságait ötvözi az élvonalbeli tudományos kutatások legújabb felfedezéseivel. Megtudhatjuk, miért érdemes békén hagynunk a gördeszkázó fiúkat, milyen borzalmas sors vár azokra, akik mindenkiben a hibát keresik, és miért kellene minden macskát megsimogatnunk az utcán. Mit taníthat nekünk az egyszerű homár idegrendszere a sikeres életről? Miért emelték az ősi egyiptomiak a gondos figyelmet isteni magasságokba? Miféle szörnyű útra térnek azok, akik megkeserednek, arrogánsak és bosszúra szomjaznak? Dr. Peterson kitér a fegyelem, a szabadság, a kaland és a felelősség értékeire, hogy aztán tizenkét praktikus és átütő szabályban foglalja össze világunk életbölcsességeit. A 12 szabály az élethez szétzúzza a tudomány, a hit és az emberi természet modern közhelyeit, miközben átformálja sok olvasó lelkét és elméjét. Dr. Peterson viccesen és nagyon komolyan, meglepően és tanulságosan, egyenesen, olykor kifejezetten bántóan fogalmaz. Az olvasó valószínűleg nem fog vele mindenben egyetérteni - a gyerekneveléssel kapcsolatos elveivel például kifejezetten nehéz azonosulni -, de könyvével olyan vitathatatlan értékeket képvisel, mint a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás joga. Dr. Peterson a torontói egyetem megbecsült tanára, klinikai pszichológus és hivatásos provokátor. Könyvével az egész világot zavarba hozta. A 12 szabály az élethez hónapok óta listavezető az Amazonon, tarol a világ sikerlistáin, többek közt a USA Today, a Wall Street Journal, a The Washington Post és a The New York Times toplistájának első helyezettje. Közel 40 ország megvásárolta a kiadás jogait. A professzor szerint az ember és a társadalom legfontosabb tennivalója, hogy elkerülje a káoszt és ugyanakkor a diktatúrát, hogy rend legyen az életben és a fejekben. Ehhez az ősi hagyomány igazságait ötvözi az élvonalbeli tudományos kutatások legújabb felfedezéseivel. Megtudhatjuk, miért érdemes békén hagynunk a gördeszkázó fiúkat, milyen borzalmas sors vár azokra, akik mindenkiben a hibát keresik, és miért kellene minden macskát megsimogatnunk az utcán. Mit taníthat nekünk az egyszerű homár idegrendszere a sikeres életről? Miért emelték az ősi egyiptomiak a gondos figyelmet isteni magasságokba? Miféle szörnyű útra térnek azok, akik megkeserednek, arrogánsak és bosszúra szomjaznak? Dr. Peterson kitér a fegyelem, a szabadság, a kaland és a felelősség értékeire, hogy aztán tizenkét praktikus és átütő szabályban foglalja össze világunk életbölcsességeit. A 12 szabály az élethez szétzúzza a tudomány, a hit és az emberi természet modern közhelyeit, miközben átformálja sok olvasó lelkét és elméjét. Dr. Peterson viccesen és nagyon komolyan, meglepően és tanulságosan, egyenesen, olykor kifejezetten bántóan fogalmaz. Az olvasó valószínűleg nem fog vele mindenben egyetérteni - a gyerekneveléssel kapcsolatos elveivel például kifejezetten nehéz azonosulni -, de könyvével olyan vitathatatlan értékeket képvisel, mint a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás joga. Dr. Peterson a torontói egyetem megbecsült tanára, klinikai pszichológus és hivatásos provokátor. Könyvével az egész világot zavarba hozta. A 12 szabály az élethez hónapok óta listavezető az Amazonon, tarol a világ sikerlistáin, többek közt a USA Today, a Wall Street Journal, a The Washington Post és a The New York Times toplistájának első helyezettje. Közel 40 ország megvásárolta a kiadás jogait. A professzor szerint az ember és a társadalom legfontosabb tennivalója, hogy elkerülje a káoszt és ugyanakkor a diktatúrát, hogy rend legyen az életben és a fejekben. Ehhez az ősi hagyomány igazságait ötvözi az élvonalbeli tudományos kutatások legújabb felfedezéseivel. Megtudhatjuk, miért érdemes békén hagynunk a gördeszkázó fiúkat, milyen borzalmas sors vár azokra, akik mindenkiben a hibát keresik, és miért kellene minden macskát megsimogatnunk az utcán. Mit taníthat nekünk az egyszerű homár idegrendszere a sikeres életről? Miért emelték az ősi egyiptomiak a gondos figyelmet isteni magasságokba? Miféle szörnyű útra térnek azok, akik megkeserednek, arrogánsak és bosszúra szomjaznak? Dr. Peterson kitér a fegyelem, a szabadság, a kaland és a felelősség értékeire, hogy aztán tizenkét praktikus és átütő szabályban foglalja össze világunk életbölcsességeit. A 12 szabály az élethez szétzúzza a tudomány, a hit és az emberi természet modern közhelyeit, miközben átformálja sok olvasó lelkét és elméjét. Dr. Peterson viccesen és nagyon komolyan, meglepően és tanulságosan, egyenesen, olykor kifejezetten bántóan fogalmaz. Az olvasó valószínűleg nem fog vele mindenben egyetérteni - a gyerekneveléssel kapcsolatos elveivel például kifejezetten nehéz azonosulni -, de könyvével olyan vitathatatlan értékeket képvisel, mint a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás joga.
ELŐSZÓ
Szabályok? Újabb szabályok? Komolyan? Nem elég bonyolult az élet, nem vagyunk eléggé korlátozva ködös előírások nélkül is, amelyek figyelmen kívül hagyják az egyedi, személyes helyzetünket? Különben is, tekintettel arra, hogy az elménk képlékeny, és az agyunk más-más módon fejlődik az élettapasztalataink hatására, hogyan is számíthatnánk arra, hogy néhány szabály mindannyiunkon segíteni fog?
Az emberek nem szívelik a szabályokat, még aBibliában sem… Például amikor Mózes hosszú távollét után lehozza a hegyről a táblákat, rajtuk a tíz parancsolattal, Izrael gyermekei ott tivornyáznak. Négyszáz évig voltak a fáraó rabszolgái, kiszolgáltatva zsarnoki utasításainak, majd Mózes negyven éven át kemény sivatagi életre kárhoztatta őket, hogy megtisztuljanak a rabszolgaléttől. S most, amikor végre szabadok, féktelenül, zabolátlanul táncolnak a bálvány, egy aranyborjú körül, engedve mindenféle testi romlásnak…
– Van egy jó hírem… meg egy rossz – kiáltja nekik a törvényhozó. – Melyikkel kezdjem?
– A jó hírrel! – válaszolják a hedonisták.
– Sikerült tizenötről tízre lealkudni a parancsolatokat!
– Halleluja! – ujjong a tomboló tömeg. – És mi a rossz hír?
– A paráználkodás benne maradt.
Szabályok tehát lesznek – csak ne legyen belőlük túl sok! Vegyes érzelmekkel állunk hozzájuk, még akkor is, ha a javunkra válnak. Ha szabad szelleműek, egyéniségek vagyunk, a szabályok kordában tartanak minket, sértik az önrendelkezésünket és a büszkeségünket, amit azért érzünk, mert a magunk urai vagyunk. Miért mások szabályai alapján ítéljenek meg minket?
És megítéltetünk. Végül is Isten nem a „tíz javaslatot” adta Mózesnek, hanem a parancsolatokat; és ha szabadon rendelkezem az életemmel, akkor az lehet az első reakcióm egy ilyen parancsolatra, hogy senki, még Isten sem szabhatja meg nekem, mit tegyek, még akkor sem, ha az a javamra válna. Ám az aranyborjú története arra int minket, hogy szabályok nélkül könnyen a szenvedélyünk rabjává válhatunk – amiben viszont nincs semmi felszabadító.
Más is kiderül a történetből: felügyelet nélkül, a saját naiv ítéletünkre hagyatkozva hamar alacsonyra tesszük a lécet, és olyan értékeket csodálunk, amelyek nem méltók hozzánk – ebben az esetben egy mesterséges állatot, amely kihozza belőlünk a saját alantas, zabolátlan ösztöneinket. Az ősi héber történet világosan megmutatja, milyennek látták őseink az olyan civilizációt, amit nem szabályoztak törvényekkel, amelyek önművelésre, magasabb elvárásokra sarkallták volna az embereket.
A bibliai történet azért kiváló példa, mert nem pusztán felsorolja a parancsolatokat, ahogy az ügyvédek, törvényhozók vagy végrehajtók tennék, hanem egy belefoglalja őket egy megrendítő történetbe, amely megmutatja, miért van szükségünk rájuk, és ezáltal könnyebben megértjük őket. Ebben a könyvben Peterson professzor sem pusztán felsorolja a tizenkét szabályt, hanem ő is történeteket fűz hozzájuk, kiterjedt ismereteivel illusztrálja és elmagyarázza, hogy a legjobb szabályok végső soron nem korlátoznak minket, hanem segítenek a céljaink elérésében és egy teljesebb, szabadabb élet élvezetében.
2004. szeptember 12-én találkoztam először Jordan Petersonnal két közös barátunk, Wodek Szemberg tévéproducer és Estera Bekier belgyógyász otthonában. Aznap volt Wodek születésnapja. Wodek és Estera lengyel menekültek, és Szovjetunióban nőttek fel, ahol számos téma tabunak számított, és ahol komoly bajba sodorhatta magát az ember, ha hanyagul megkérdőjelezett bizonyos társadalmi rendszereket és filozófiai eszméket (magáról a rezsimről nem is beszélve).
Most viszont a vendéglátóink könnyed, őszinte beszélgetést folytathattak, és elegáns partikon mondhatták ki, amitigazán gondoltak, akárcsak a beszélgetőtársaik, egy gátlásoktól mentes kompromisszum keretében. A szabály itt az volt, hogy: „Mondd ki, amit gondolsz!” Ha a politika került szóba, a különböző politikai meggyőződésű emberek úgy beszéltek egymással – sőt, alig várták a beszélgetést –, ahogy az egyre ritkább manapság. Wodek saját véleménye vagy igazsága néha úgy robbant ki belőle, mint a nevetése. Ilyenkor szenvedélyesen átölelte azt, aki megnevettette vagy kiprovokálta belőle a véleményét. Ez volt a parti legjobb része, s ez az őszinteség és baráti ölelés megérte a provokálást. Ezalatt Estera csengő hangja precízen megtalálta az útját a szobán keresztül a célközönség fülébe. A kendőzetlen őszinteségtől nem lett kevésbé könnyed a hangulat – sőt, az újabb őszinteségre sarkallt! –, felszabadított és megnevettetett minket, amitől élvezetesebb lett az est, mert az elnyomásból szabadult kelet-európaiak mellett, mint a Szemberg–Bekier-pár, mindig tudtuk, mire számíthatunk, és üdítő volt az egyenességünk. Honoré de Balzac, a regényíró egyszer a francia bálokról és partikról írt, és megjegyezte, hogy ami egy partinak tűnt, az valójában mindig kettő volt. Az első órákban unott emberek pózoltak, és olyan látogatók jelentek meg, akik talán csak egy olyan személlyel akartak beszélni, aki megerősíthette a szépségüket vagy a társadalmi státuszukat. Utána, a kései órákban, miután a legtöbb vendég távozott, elkezdődött a második, igazi parti. Ezen minden jelenlévő részt vett a beszélgetésben, és a mesterkélt légkört fesztelen hahotázás váltotta fel. Estera és Wodek partijain ez a fajta kora hajnali őszinteség és meghittség sokszor azonnal elkezdődött, amint beléptünk a szobába.
Wodek ősz hajú, oroszlánsörényű vadász, aki mindig keresi a potenciális értelmiségieket, s ki tudja szúrni azokat, akik tényleg tudnak beszélni a tévékamera előtt, és akik őszintének látszanak, mert azok is (a kamera előtt ez nem titok). Gyakran hív meg ilyen embereket a házába. Aznap Wodek egy pszichológiaprofesszort hívott a Torontói Egyetemről, akire illett ez a leírás, akiben benne volt az intellektus és az érzés. Wodek állította elsőként a kamera elé Jordan Petersont. Tanítványokat kereső tanárként tekintett rá – mert Peterson bármit elmagyarázott. És az is segített, hogy szerette a kamerát, és a kamera is szerette őt.
Aznap délután egy hatalmas asztal terpeszkedett kint, a Szemberg–Bekier-pár kertjében; körülötte a szokásos ajkak és fülek, bőbeszédű virtuózok ültek. Zümmögő méhek egész raja gyötört minket, és itt ücsörgött az asztalnál ez az új fickó, albertai akcentussal, cowboycsizmában, aki rájuk se hederített, csak beszélgetett tovább. Zavartalanul mondta a magáét, miközben a többiek székfoglalót játszottak, hogy szabaduljanak a rovaroktól, s próbáltak az asztalnál maradni, mert érdekes volt ez az új személy a társaságban.
Az volt a különös szokása, hogy úgy tudott a legmélyebb témákról társalogni bárkivel az asztalnál – a legtöbben újonnan szerzett ismerősök voltak –, mintha csak az időjárásról cseverészne. Vagy ha mégis könnyed társalgásba keveredett, a másodperc törtrésze alatt váltott a „Honnan ismeri Wodeket és Esterát?”, illetőleg a „Valaha méhész voltam, már megszoktam őket…” és a komolyabb témák között.
Olyankor hallunk ilyen kérdéseket, ha professzorok és szakmabeliek találkoznak, de a párbeszéd a témáról többnyire két szakember között folyik egy sarokban, vagy ha az egész csoport hallja, valaki mindig páváskodik a többiek előtt. Ez a Peterson azonban, igaz, hogy művelt, mégsem fontoskodott. Gyermeki lelkesedéssel beszélt, mint aki épp most tanult meg valami újat, és másokkal is meg akarja osztani. Azt feltételezte – mint egy gyerek, mielőtt rájön, mennyire elfásulnak a felnőttek –, hogy ha valami érdekli őt, akkor a többieket is. Volt valami kisfiús a cowboyban, úgy hozott szóba dolgokat, mintha mind ugyanabban a kisvárosban vagy családban nőttünk volna fel, és egész idő alatt az emberi létnek ugyanazon a problémáján morfondíroztunk volna.
Peterson nem volt kimondottan hóbortos; hagyományos dolgokhoz értett, tanított a Harvardon, igazi úriember volt (a cowboyok is lehetnek azok), igaz, gyakran kiszaladt a száján az „istenverte” és az „átkozott” szó, ötvenes évekbeli vidékies stílusban. De mindenki megbabonázva hallgatta, mert olyan témákat feszegetett, amelyek az egész asztaltársaságot érdekelték.
Volt valami felszabadító abban, hogy egy ennyire tanult, mégis oldottan beszélő ember társaságában lehetünk. Motorikusan járt az agya; minthahangosan kellett volna gondolkodnia, a motor cortex használatával, méghozzá elég gyorsan ahhoz, hogy megfelelően működjön. Hogy be tudjon indulni. Nem éppen mániásan, de üresjáraton is fel volt pörgetve. Szellemes gondolatok buggyantak ki belőle. Ám, ellentétben a többi akadémikussal, aki magához ragadja a szót, és nem adja át a mikrofont, Peterson kimondottanélvezte, ha valaki megcáfolta vagy kijavította. Nem hördült fel. Csak annyit mondott: „Ja!”, és ösztönösen lehajtotta a fejét, néha megrázta, ha elsiklott a figyelme valami fölött, és nevetett magán,...
