1.

Azt mondják, boszorkányok nem léteznek. Hát nem is tudom. Én ebben nem vagyok olyan biztos. A középkorban teljesen másképp vélekedtek. Üldöztek embereket, asszonyokat, akiket varázslással, fekete mágiával való üzérkedéssel vádoltak, és akiket boszorkánynak tituláltak. Azóta persze nagyot változott a világ. Most egyszerűen kijelentjük, hogy nincsenek, még akkor is, ha találkozunk néhány igen különleges szerzettel. Olyanokkal, akik gyakorolják a fekete mágiát. Sokan csak legyintünk az ilyenekre, mondván, ez csak humbug. Aztán, ha valami varázslatos dolog történik, megpróbáljuk megmagyarázni, ész érveket hozunk, és megöljük a titokzatosságot. Pedig néha talán jobb tudatlanságban élni, és elhinni, hogy ami történt, az bizony csoda.

Persze a boszorkányok esetében sosem beszélünk csodákról, csupán varázslatról, mágiáról, vagy valami ügyes trükkről. Már ha egyáltalán elfogadjuk azt, hogy léteznek. Talán nem éppen úgy néznek ki, mint a mesékben. Talán nem rusnya, ráncos banyák képében élnek köztünk, akiknek nagy orruk hegyén egy jókora bibircsók van, szájukban pedig csak három-négy fog. Talán nem repkednek seprűkön éjszakánként a telihold fényében. Talán nincs fekete macskájuk, akiket mindennél jobban szeretnek a világon, kivéve önmaguknál. Talán ugyanolyan hétköznapi lányok, hölgyek, asszonyok és vénasszonyok, mint akikkel bármikor találkozhatunk az utcán.

Na, de ha ez így van, akkor felmerül a kérdés, hogy miért nevezzük őket boszorkányoknak. Meglehet, hogy csak azért, mert nem értjük meg őket. De lehet, hogy nem is akarják. Egykor, fiatal korukban még esetleg vágytak az elfogadásra, de később akkorát csalódtak a világban, hogy ők ebből többet nem kérnek. Nem akarnak tagjai lenni a társadalomnak, ők inkább valami magasabb rendű rendszerhez tartoznának és tartoznak. Nem akarnak velünk közösködni. Ezért van az, hogy sok esetben bezárkóznak a sötét lakásukba, és nem nyitnak ajtót senkinek. Vagy kiköltöznek egy erdő közepébe, ahol senki nem zavarja őket. Ha valaki mégis merészkedne bekopogni hozzájuk, az bizony csúnyán megbánja meggondolatlanságát. De képesek úgy elrejteni házukat az erdő legmélyén, hogy azt szinte senki sem találja meg. Ha valaki mégis rábukkanna, a romos viskószerűség, amely nem ritkán koponyákkal díszített, a józan ítélőképességű embert azonnal elriasztja. Mégis, elvétve ugyan, de érkezik hozzájuk valaki. Olyasvalaki, akinek nem volt ideje vagy módja megítélni a helyzetet. Ilyenkor szerencsére nem főzik meg hívatlan vendégeiket, mint a mesebeli tár