„Jó estét kívánok! 6 óra 30 perc van, első figyelmeztetés.”

Csináljunk színházat!

Minden színházi előadás mögött rengeteg munka és persze nagyon sok ember áll. Fáradságot nem ismerve dolgoznak heteken át, hogy színpadra állítsanak egy művet úgy, hogy pusztán csak reménykedhetnek a sikerben. A színház zárt világa bizony sok titkot rejt, az igazi drámák és csatározások nem a színpadon, sokkal inkább a színfalak mögött és az öltözőkben zajlanak. Estéről estére azonban megtörténik a varázslat, és természetesen a nézők mit sem sejtenek (sejthetnek) arról, hogy mi is zajlik a függöny mögött. A show-nak mennie kell, és ezért mindenki felelős, egy emberként dolgoznak a sikerért. De vajon mi történik, ha egy monológ kellős közepén fagy le a színész? Milyen módszerekkel dolgoznak a rendezők? Ügyelők, öltöztetők, rendezőasszisztensek, díszítők, kellékesek, súgók, koreográfusok, hangosítók, világosítók és nézőtéri dolgozók vallanak arról, mi is folyik a függöny mögött és arról, hogy milyenek is vagyunk mi nézők, akikért a varázslat megszületik.

Mióta világ a világ, az emberek rajonganak a történetekért és szomjazzák azokat. Legyen szó tragédiáról vagy komédiáról, örömmel merülünk el mások életében. Együtt nevetünk és sírunk velük, vagy éppen izgulunk, hogy a gonosz elnyeri-e méltó büntetését. Így nem csoda, hogy már az ókori Görögországban is fontos szerepet kapott a színház. Mai szemmel nézve az akkori színpadok fedetlen nézőtere hatalmas méretekkel rendelkezett. Gondoljuk csak bele abba, hogy a i. e. 5. században Athén színháza több tízezer nézőt szórakoztatott egyszerre. Az előadások pedig évente egyszer-kétszer akár három napig is tartottak. Ma már elképzelhetetlennek tartanánk, hogy ilyen hosszú darabokat üljünk végig, de akkoriban nem volt más választásuk az embereknek, a részvétel ugyanis kötelező volt mindenki számára. Akinek nem volt pénze a jegyre, annak kifizette az állam (mondjuk, ennek ma már örülnénk). A görög formából fejlődött tovább a római kori színház, de az már sokkal kevesebb nézőt fogadott egyszerre. Az előkelők nyitott kőszínházakban élvezték a görög drámákat, amíg a nép a kocsmákban mulatott a vígjátékokon. Róma bukása a színházakat is magával sodorta, ám szerencsére nem örökre.

A középkor színjátéka a templomi szertartásokból nőtte ki magát. A misztérium- és passiójátékokban Krisztus vagy a szentek élete elevenedett meg, de ezeket még nem hivatásos színészek adták elő. Olykor negyven napon keresztül folytak az előadások. Ekkor találták fel a kocsiszínpadot is, amely roppant praktikus találmány volt, ha úgy tetszik, tekinthetjük a mai forgószínpad elődjének. Minden jelenet díszletét egy-egy szekérre építették, így a nézőknek nem kellett elmozdulniuk vagy várniuk a következő jelenetig, mert előttük vonultak el a szekerek színészestől, díszletestől.

Amikor pedig a reneszánsszal eljött a szemléletváltás, és a vallás helyett az evi