Ez van

Valahogy olyan tisztázatlan volt a világ körülöttünk…

Találkoztunk is, nem is. Így váratlanul ért, amikor Tibi szólt, hogy másnap – harmadnap? Egy hét múlva? –, ha ráérek, lenne program.

Közben valami közös dolgunk akadt Dezsővel (tán az, hogy meglett az Öreg nagy bikája, s azt mutatta meg?), s ő is kérdi, hogy aztán ráérek-e?

A hajnal… Összekészülődök. Reggeli édesapámmal, s hogy megbeszélés szerint én megyek át. Köszöntés, Lajos bá’ megkínál, Tibi szedelőzködik, tesz-vesz, pakol. Pontosan nem is tudom, mi lesz. Lajos nincs otthon. Ja persze, a fácánokért mentek ki! – jut eszembe. Valami sejtésem van, miszerint nevelt madarakra lődözünk majd. Lődözünk…? S csalódva veszem tudomásul, hogy csupán egy puska kerül elő. Honnan is más? – józanodok ki, hisz Lajosé a másik. Nem tudok semmi részletet, csak hogy vadászat lesz, s fácánok. Meg hogy nem csak mi leszünk, ketten-hárman.

A kastélyhoz megyünk, ott emberek, Pannin kívül egy másik kutya, autók, egy kisbusz, csomó idegen, s pár látásból, a faluból korábbról ismert arc. Kézfogás, köszöntések, olyan fagyos, várakozó, dolgok előtti az egész. Mindenki várja, hogy majd valahogy egymásra hangolódunk, az események, másvalami, összehoz és -kovácsol bennünket, s a napnak hangulatot ad.

Kiderül végül is: a társaság évente két-három alkalommal vág ebbe bele, a jórészt vendégvadászok számára nevelt állományból hasznosít így valamennyit, s adja ezt a tagoknak, a barátaiknak szórakozásul.

Az egész emlékeztet kölyökkorom mitizált képeire: gyülekezés a kocsma előtt, ebek, puskák, zöld ruhá