Mi, szegény magyarok, alázatosan, kóválygó lélekkel barangoltunk e csudák között, és rajongásunkban éppúgy nem éreztük nyomorult kis szobánk fülledtségét, mindennapi pomme-frite-ünk margarinbűzét, mint ahogy az őrjöngő dervis nem érzi a szöges ostort. Ennek a Párizsnak csak a hívő alázatával lehetett a közelébe férkőzni, és ezzel mi bőven fölszereltük magunkat, mielőtt meghódítására elindultunk.
Persze hogy mindezek fölött ott volt az a másik Párizs is, restaurant-jaival, bárjaival, revüszínházaival, mondain találkozóhelyeivel, lófuttatásaival, kitűnően képzett pincéreivel, lakájaival, kerítőivel. Bezzeg ez a másik Párizs nem követelt alázatot látogatóitól, sőt önmaga ereszkedett fél térdre mindenki előtt, aki bármilyen egzotikus ország bankóját meglobogtatta.