Egy barátságtalan napon, egy órakor lezuhant a greenwichi obszervatórium gömbje. Jég vonta be a kezdő hosszúsági kört, és jég ült a Temze vizén sereglő uszályok árbóczatán. A hajóskapitányok följegyezték a pontos időt, és az északkeleti szélnek fordították vérvörös vitorláikat; vasszállítmány indult útnak a whitechapeli öntödébe, ahol ötvenszer kondultak meg a harangok az üllőn, mintha fogytán volna az idő. Idejük leteltére vártak a Newgate börtön fogvatartottjai, és az időt múlatták a neves londoni utca, a Strand kávéházaiban lébecoló filozófusok; elvesztegették a múlt után sóvárgók, és gyűlölték, akik csak a múlását várták. Mérte a Szent Klementin-templom harangja, miközben a Westminster-palotáé némán hallgatott.

Az idő pénz volt a tőzsdén, ahol arra fordították, hogy egyre csappanó reménnyel próbálják átbujtatni a tevét a tű fokán, és a Holborn Bars irodáiban tucatnyi óra kezdett ütni a mesteróra fogaskerekeinek nógatására. A könyvelők föltekintettek a papírokból, majd egy sóhajtással újra belemélyedtek a munkájukba. A Charing Cross Roadon az idő sebesebb buszokra és taxikra váltotta lovas fogatait, a Barts és a Royal Borough kórtermeiben pedig órákká nyújtotta a perceket a kín. A Wesley-kápolnában az idő homokjáról zsolozsmáztak, és arra gondoltak, pereghetne gyorsabban is, miközben néhány yarddal arrább, a Bunhill Fields temető sírkövein olvadozott a jég.

A Lincoln’s Inn és a Middle Temple ügyvédjei az elévüléseket tekintették át a naptárukban; camdeni és woolwichi szobákban az idő nem kímélte a szeretőket, akik még maradni kívántak volna, cserébe balzsamot kínált sebeikre. Szerte a városban teraszokon és bérházakban felső tízezerbeliek, a pórnép és a középosztály töltötte és herdálta, méricskélte és siettette az időt; miközben végig jeges eső esett.

A Euston Square és a Paddington metróállomások magukba fogadták utasaikat, akik úgy tódultak befelé, akár a feldolgozásra váró nyersanyag. A Circle Line egy nyugatra tartó kocsijának szeszélyes fényei rávilágítottak, hogy aThe Times semmi jót nem tartogat az olvasó számára, az ülések között megnyomorított gyümölcsök gurultak ki egy cekkerből. Esőszagot árasztottak a kabátok, és az utasok tömege ellen felhajtott gallérral védekező dr. Luke Garrett az emberi szív részeit recitálta.Bal kamra, jobb kamra, vena cava superior, sorolta az ujjain számlálva, és remélte, hogy a monotonitás majd lelassítja fürge szívverését. A mellette álló férfi zavartan pillantott rá, majd egy vállrándítással elfordult.Bal pitvar, jobb pitvar, suttogta Garrett: megszokta ugyan, hogy idegenek bámulják, de nem óhajtott fölöslegesen feltűnni. Manónak nevezték, mivel férfitársai zömének legföljebb a válláig ért, és szökellve járt, ami azt az érzést keltette az emberben, hogy bármikor felugorhat valamelyik ablakpárkányra. Kabáton keresztül is látszott a tagjaiban rejlő sürgető erő, szemöldöke úgy meredezett, mintha alig bírná visszafogni kiterjedt és féktelen intellektusát. Homlokába fésülve viselte hollófekete haját, alatta sötét volt a szeme. Harminckét éves volt, és sebész, rakoncátlan elmével megáldva.

Kialudtak és visszajöttek a fények, Garrett pedig egyre közelebb ért úti céljához. Egy ó