: Sarah Perry
: Az essexi kigyó
: 21. Század Kiadó
: 9786155638978
: 1
: CHF 6.70
:
: Historische Romane und Erzählungen
: Hungarian
: 300
: DRM
: PC/MAC/eReader/Tablet
: ePUB

1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nevű fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó s emberéleteket követelő mitikus szörny, az essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Lelkes természetbúvárként Corát tűzbe hozza a hír, hisz talán egy eleddig ismeretlen állatfaj példányáról van szó. A lény nyomait követve ismerkedik meg Aldwinter papjával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét.


Az essexi kígyó című könyvet számos irodalmi díjra jelölték, megjelenése óta több mint egy éve az eladási listák elején szerepel a könyv az Egyesült Királyságban.


Az Év Könyve - The Waterstones
British Book Award győztese
The Sunday Times Bestseller



Mint elsőszámú bestsellert és a 2016-os Waterstones Book of the Yeart Az essexi kígyót további nyolc díjra jelölték, köztük a 2017-es Costa Könyvdíjra és a 2017-es Bailey's Women's Prize for Fictionre.


Sarah műveit tizenegy nyelvre fordítják le, a Guardiannek és a The Financial Timesnak ír recenziókat.



Kendőzetlenségében magával ragadó regény, melyben vágy és hit gabalyodik egymásba a lápon, de az igazi csoda a barátság. Sarah Perrynek megvan az a rendkívüli adottsága, hogy elkövesse a prózával az elképzelhetetlent - más szóval olyan író, aki érti az életet. (Jessie Burton, a Babaház úrnője és a Múzsa című könyv szerzője)



Az essexi kígyó élvezetes olvasmány: egy rendkívül tehetséges szerző intelligens, magával ragadó munkája. (Sarah Waters, A szobalány című könyv szerzője )



Ettől a könyvtől vágyat kapunk rá, hogy jobb emberré váljunk. (Justine Jordan, The Guardian)

Egy barátságtalan napon, egy órakor lezuhant a greenwichi obszervatórium gömbje. Jég vonta be a kezdő hosszúsági kört, és jég ült a Temze vizén sereglő uszályok árbóczatán. A hajóskapitányok följegyezték a pontos időt, és az északkeleti szélnek fordították vérvörös vitorláikat; vasszállítmány indult útnak a whitechapeli öntödébe, ahol ötvenszer kondultak meg a harangok az üllőn, mintha fogytán volna az idő. Idejük leteltére vártak a Newgate börtön fogvatartottjai, és az időt múlatták a neves londoni utca, a Strand kávéházaiban lébecoló filozófusok; elvesztegették a múlt után sóvárgók, és gyűlölték, akik csak a múlását várták. Mérte a Szent Klementin-templom harangja, miközben a Westminster-palotáé némán hallgatott.

Az idő pénz volt a tőzsdén, ahol arra fordították, hogy egyre csappanó reménnyel próbálják átbujtatni a tevét a tű fokán, és a Holborn Bars irodáiban tucatnyi óra kezdett ütni a mesteróra fogaskerekeinek nógatására. A könyvelők föltekintettek a papírokból, majd egy sóhajtással újra belemélyedtek a munkájukba. A Charing Cross Roadon az idő sebesebb buszokra és taxikra váltotta lovas fogatait, a Barts és a Royal Borough kórtermeiben pedig órákká nyújtotta a perceket a kín. A Wesley-kápolnában az idő homokjáról zsolozsmáztak, és arra gondoltak, pereghetne gyorsabban is, miközben néhány yarddal arrább, a Bunhill Fields temető sírkövein olvadozott a jég.

A Lincoln’s Inn és a Middle Temple ügyvédjei az elévüléseket tekintették át a naptárukban; camdeni és woolwichi szobákban az idő nem kímélte a szeretőket, akik még maradni kívántak volna, cserébe balzsamot kínált sebeikre. Szerte a városban teraszokon és bérházakban felső tízezerbeliek, a pórnép és a középosztály töltötte és herdálta, méricskélte és siettette az időt; miközben végig jeges eső esett.

A Euston Square és a Paddington metróállomások magukba fogadták utasaikat, akik úgy tódultak befelé, akár a feldolgozásra váró nyersanyag. A Circle Line egy nyugatra tartó kocsijának szeszélyes fényei rávilágítottak, hogy aThe Times semmi jót nem tartogat az olvasó számára, az ülések között megnyomorított gyümölcsök gurultak ki egy cekkerből. Esőszagot árasztottak a kabátok, és az utasok tömege ellen felhajtott gallérral védekező dr. Luke Garrett az emberi szív részeit recitálta.Bal kamra, jobb kamra, vena cava superior, sorolta az ujjain számlálva, és remélte, hogy a monotonitás majd lelassítja fürge szívverését. A mellette álló férfi zavartan pillantott rá, majd egy vállrándítással elfordult.Bal pitvar, jobb pitvar, suttogta Garrett: megszokta ugyan, hogy idegenek bámulják, de nem óhajtott fölöslegesen feltűnni. Manónak nevezték, mivel férfitársai zömének legföljebb a válláig ért, és szökellve járt, ami azt az érzést keltette az emberben, hogy bármikor felugorhat valamelyik ablakpárkányra. Kabáton keresztül is látszott a tagjaiban rejlő sürgető erő, szemöldöke úgy meredezett, mintha alig bírná visszafogni kiterjedt és féktelen intellektusát. Homlokába fésülve viselte hollófekete haját, alatta sötét volt a szeme. Harminckét éves volt, és sebész, rakoncátlan elmével megáldva.

Kialudtak és visszajöttek a fények, Garrett pedig egyre közelebb ért úti céljához. Egy ó