1.

Halkan kopogtattam az ajtón, majd benyitottam a titkárságra, és kissé tanácstalanul léptem be. A nyitott ablakok miatt azonnal kereszthuzat alakult ki a helyiségben, felkavarva a szobában megrekedt júniusi levegőt.

– Csukd be, mert kivisz a huzat! – szólt az íróasztalnál ülő sulis titkárnő úgy általánosságban, majd felnézett a papírjaiból.

– Öhm – simítottam a fülem mögé egy hajtincset, és zavartan megszólaltam. – Az osztályfőnököm küldött, azt mondta, hogy… – suttogtam, mert valamiért az iskolai titkárság az a hely, ahol az ember önkéntelenül is halkan beszél. A titkárnő a szavamba vágva bólogatott.

– Tudom, Hanna. Az igazgató úr perceken belül fogad, addig foglalj helyet a többiek mellett – biccentett félre, én pedig követtem mozdulatát a tekintetemmel, és akkor vettem észre, hogy nem magunk vagyunk. A széksoron már hárman ültek. Az egyik osztálytársam, Lóránt, aki sortban és ujjatlan pólóban várakozott görnyedten, térdei közt leengedett kézzel. Mellette Bernadett, egy évfolyamtársunk ült a tizenegyedik d-ből. A közös tesióráink alkalmával ismertem meg futólag, sportol valamit, ha jól tudom, vízilabdás. Az biztos, hogy valami labdajátékos, mert talált már el kidobósozás közben, ami után majdnem két hétig zúgott a fejem. Erős lány mindenesetre. Az érkezésemre felpillantott, és némán vette tudomásul, hogy én is itt vagyok. Mellette utolsóként egy vézna, szőkés hajú kilencedikes kissrác ült, Zsombor, akit csak látásból ismertem, és onnan, hogy megnyert valamilyen legóépítő országos versenyt az idei tanévben, ami miatt számos cikkben megemlítették a sulinkkal együtt. Odaléptem hozzájuk, és zavartan köszöntem, majd leültem az egyetlen szabad helyre.

– Hanna, te is itt? – mosolygott Lóránt, mintha az igazgatóiban összefutni olyan boldog pillanat lenne a tanév utolsó napján, a bizonyítványunkkal a kezünkben.

– Úgy tűnik – sziszegtem kelletlenül. 

– Te tudod, hogy miért vagyunk itt? – kérdezte tőlem Zsombor megszeppenve. Látszott rajta, hogy megijesztette a szituáció, feltehetőleg még soha nem hívatták az igazgatóiba. Ahogyan minket, többieket sem. 

– Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem őszinte megilletődöttséggel. – A bizonyítványosztás után szólt az osztályfőnök, hogy ne menjek el, hanem jöjjek ide, mert várnak az igazgatóiban – meséltem a percekkel ezelőtt történteket.

–