3. fejezet

Keith egyáltalán nem erre számított.

Az elmúlt négy évben összesen kétszer hallotta Temi nevét. Először három éve, amikor a kiselejtezett kacatok között porosodó családi fotókon a lányra akadt.

– A húgom, Temi. – Ax mindössze ennyi magyarázattal szolgált, aztán kivette a képet Keith kezéből, és visszahajította a sarokba.

Nyilvánvaló volt, hogy kényes témába botlottak. Egy elfeledett testvérbe, akiről tilos beszélni. Keith elképzelni sem tudta, hogyan válhatott a fényképen látott szőke angyalka a család feketebárányává.

Ax nem is említette újra a lányt. Aztán két napja minden előzmény nélkül bejelentette az érkezését.

Keith már alig várta, hogy a fotón látott pirospozsgás tündér hazaérjen. Ízlelgette magában szokatlan nevét, annak örömteli csengését. Illett egy lányra, aki mindig mosolyog, akinek a tincsei úgy szállnak a szélben, mint a tündérpor, és aki beragyog minden szobát, aminek átlépi a küszöbét.

De nem illett arra a lányra, aki az ajtóban állt.

Keith belenézett a vendég fagyos arcán ülő kemény szempárba, de egy csepp vidámságot sem látott bennük.

– Az nem lehet – válaszolta Keith.

– Miért is?

– Nem ilyennek képzeltelek – vigyorodott el a fiú.

A lánynak arcizma sem rándult, nem botránkozott meg a szókimondó, egyenes válaszon, ahogy mások szoktak.

– Úgy érted, felülmúltam az elvárásaidat? – formálta udvariassá a fiú szavait.

Keith már nyitotta a száját, hogy kijavítsa, hiszen ő pontosan úgy gondolta, ahogy mondta, mint mindig, de a lány nem hagyta szóhoz jutni.

– Igyekeztem – mondta, majd táskáját a fiú kezébe nyomva, felszegett állal belépett a házba.

Keith a táskát tartva döbbenten csukta be utána az ajtót.

A lány le sem tagadhatta volna, hogy a házhoz tartozik, vagy mindenesetre valaha oda tartozott. Kabátját anélkül akasztotta fel a fogasra, hogy odanézett volna, majd végigfuttatta ujjait a pulton, miközben átvágott az előszobával egybevont konyhán a nappaliba.

Keith el sem mozdult a sarkából, figyelte, ahogy a lány körbehordozza tekintetét a zsúfolt könyvespolcokon, a kanapén összegyűrve heverő kockás pokrócon, a koszos tányéroktól és bögréktől roskadozó kis dohányzóasztalon. Aztán a lány feljebb emelte tekintetét a falon függő festményre, és mintha megdermedt volna.

– Tetszik? – törte meg a csendet Keith. – Ax tegnap ásta elő a pincéből. Gondolom, meglepetésnek szánta.

– Ax pontosan tudja, mennyire gyűlölöm ezt a képet – rázta meg a fejét a lány. – Nem meglepetésnek szánta, hanem tesztnek.

Keith zavartan megdörzsölte a halántékát.

– Esetleg… szeretnéd, hogy leszedjem?

– Ne! Hagyd! – dörrent rá egy hang.

Temi megacélozta magát. Arca ismét fagyos maszkká merevedett, ahogy a szobába lépő fiú felé fordult. A házhoz hasonlóan négy év alatt ő is megváltozott: tovább sűrűsödött egyébként is borzas, vastag, fekete szemöldöke, de az orra is behozta a lemaradást, így továbbra is ezek uralták a haragos arcot, amivel a lány szembenézett. Temi fel volt készülve a fiú dühére, így ezzel nem esett nehezére megküzdeni. Ellenben a döbbenettel vad csatát vívott. Az emlékeiben élő játékosan csillogó szempárnak nyoma veszett. A fiú arcáról minden öröm, minden pajkosság, ami a gyerekkorukat végigkísérte, eltűnt. Szeméből a gyűlöleten kívül szigor sütött, tartásán látni lehetett, mekkora felelősség nyomja vállait.

Szégyen. Temi érezte, ahogy megpróbál eluralkodni rajta. Elkapta tekintetét Axről.

– Nem lennék itt, ha nem tudnék kezelni egy képet – jegyezte meg.

Hangja szilárd volt és hideg.

Axé úgyszintén.

– Akkor is itt marad.

Temi ismerte ezt a rendíthetetlenséget. Nem mintha a fiú régen ilyen lett volna.