'HA RÖVID AZ ÉLET, TOLDD MEG EGY BALLÉPÉSSEL!'
A könyvben hét beszélgetést olvashatsz volt börtönlakókkal, igazi nehézfiúkkal, akik együttesen csaknem 100 évet töltöttek a rácsok mögött, és most az életükről vallanak Dorkának. Megismerkedhetsz az Isten ostorával, aki 13 évesen lókötéssel kezdte, Felipével, akit fénykorában a fél magyar rendőrség üldözött az M3-ason, a Profival, aki a magánzárkán hosszú éveken át csak gyúrt és olvasott, vagy Árpival, aki már régen nem is élne, ha nem került volna be a sittre. Elgondolkodhatsz a pokolról, az emberölésről és az ártatlanságról, borzadhatsz, félhetsz, nevethetsz és sírhatsz.BÜKY DORKA, a Feldmár Intézet igazgatója 2011 óta dolgozik a börtönben, a Feldmár Andrással kifejlesztett Mesekör program keretében. A fogvatartottak saját életük élményeiből állítanak össze mesejátékokat, amit aztán dramatizálnak, rendeznek, megzenésítenek és előadják a gyerekeiknek.
Az volt, hogy 2010-ben kirúgtak az állásomból. Jó, persze, kommunikációs vezetőként egy állami cégnél, tudtuk, hogy ez lesz, ha kormányváltás van, nem is számítottam másra. Amúgy korrektek voltak, pénteken elfoglalta a helyét az új vezér, és hétfőn reggel fél 9-re már megvoltak a közös megegyező papírok, csak alá kellett írnom. Na, itt állok megint, kezdhetek új életet, 49 évesen. Körülnéztem, de hamar kiderült, hogy soha nem látott gyorsasággal és hatékonysággal záródik be minden ajtó az orrom előtt. Mihez kezd ilyenkor az ember? Hát persze hogy elkezd valami hasznosat, értelmeset, jövőbe mutatót csinálni. Úgyhogy nekiláttam népmeséket olvasni. Mondhatjuk, hogy kínomban regresszáltam. De óriási szerencsém volt, mert ezen a búfeledtető mesetrippen szívesen velem tartott Feldmár András, akinek viszont alig jutott gyerekként a mesékből. Legyen elég most erről annyi, hogy 1940-ben született, zsidó gyerekként. Elkezdtünk hát együtt meséket olvasni. Van egy rendszerünk, minden délután a skype-on egy órát dolgozunk, beszélgetünk, ő Vancouverben, én ahol éppen vagyok. Elkezdődtek hát a mesefelolvasó órák. Hol egyikünk, hol másikunk olvasta hangosan a közösen kiválasztott mesét, aztán beszélgettünk róla. Hamarosan a figyelmünk az archaikus magyar és székely népmesék felé fordult, olyan gyűjteményeket túrtam fel, amiket nem dolgoztak át a stilizátorok, nem írták át gyerekeknek1. A nyers, kilúgozás előtti szövegek ereje, intenzív erotikája, kendőzetlen brutalitása, gazdag szimbolikája döbbenetes volt. Engem kihúzott ez az egész a depresszióból, de mondhatnám, hogy ez csak mellesleg fontos, mert a lényeg az, amire egyáltalán nem számíthattunk – mert nem is tudtuk, hogy létezik –, hogy találkoztunk az élő mesével. Ebből a felolvasós időszakból született egy könyv,A barna tehén fia, amihez gyakorlatokat csatoltunk. András sok-sok évtizedes praxisa és a mesék világa itt összekapcsolódott, megteremtettük a Mesekör-programot, és elkezdtük hirdetni. Jelentkeztek is szépen az emberek, kezdett híre menni az új lehetőségnek. Új életet kezdhettem.
És igazából itt kezdődik ez a történet. Mert ennek a programnak a híre jutott el dr. Budai István börtönparancsnokhoz 2011 tavaszán. Megkeresett minket, és feltette a kérdést, adaptálnánk-e a programot börtönviszonyokra. Kedves, fiatal, családos elsőbűntényesekkel fogunk dolgozni, mondta, és barátságosan, biztatóan mosolygott. A börtön kápolnájába lépve megállt bennem az ütő. Kétajtós szekrény méretű, kivarrt, sötét pofák ültek ott tömött sorokban. Egyáltalán nem
