AZ A NYÁR…

Kelenvölgyben laktunk. A Nádor utca végén, néhány házra tőlünk volt egy fakereskedő, hatalmas fahasábok álltak máglya formára rakva, mellettük hasított gerendák szállításra várva, halomban rengeteg aprított fa, amit tüzelésre hordtak el kosárban, zsákban, kocsival, kinek mire tellett. A máglyák mellett a hűvösben hasaltunk a bátyámmal, de ugrottunk, ha Mayer úr szólított, aprófát kellett kocsira raknunk. Csak úgy, szórakozásból dolgoztunk, inkább játék volt, mint munka. A bátyám olvasott, nekem az aprított fából kellett várat, házat, hidat építenem – muszáj volt. Mikor ráuntam, néztem a bátyám könyvét. Néztem. Nem értettem, hogy tudja ő úgy nézni egy-két órán keresztül is, fel sem emeli a fejét, csak hajt egy másik oldalt, nézi tovább, néha még nevet is, rám se néz, mintha nem volna más a világon, csak a könyv meg ő.

– Olvasd hangosan! – mondtam neki.

Kicsit értetlenül rám nézett.

– Ez nem mese – mondta –, nem is értenéd, ebben verekednek, ölnek, meghalnak, te még kicsi vagy ehhez.

Elsírtam magam. Sértődöttségből, elkeseredettségből, nem tudtam, de ő úgy tartotta elém a könyvet, mintha a fél világot kínálná nekem – lehet, hogy csak most érzem ezt, annyi biztosan igaz: most így emlékszem. Hanyatt feküdt. Egy kis idő múlva hozzám gördült.

– Nézd – mutatott a könyv címlapjára –, ez csak a címe, de benne még sok-sok betű van, te nem ismered őket, külön hangjuk van, ha összeolvasod őket, akkor lesz értelmük. Figyelj: A HÁROM TESTŐR. Nézd az elsőt, olyan, mint egy kétágú létra, középen összekötve. Nézd a másikat: két egyenes vonal, ez is össze van kötve középen egy harmadikkal. Az elsőt úgy mondják – nézd a számat –: A, a másodikat, ha kiejtik, olyan mintha azt mondanák: HÓ, de csak félig mondod ki, az ó nem kell most ide, csak az létra alakú, utána A, de a tetejére teszel egy vonalat majd, ha leírod. De hát még írni sem tudsz. Na, folytassuk.

És folytattuk.

Így tanultam meg előbb olvasni, mint írni. Ismerkedtem a betűkkel lassan, neheze