2540-ben a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer még az Életnél is több, a holtig tartó Ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlõség hiú eszméi s megannyi más kacat - mûvészet, hit, az önmagáért valótudás - mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára!
Mert aki mást, úgymond, többet akar - Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bûn katarzisát -, az nem akar mást, mint a boldogtalanságot.
Az efféle Vadembernek a Világellenõrök jóindulatú bölcsességgel kormányozott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrõ szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel.
Netán egy Shakespeare nevû, rég halott rajongó összegyûjtött mûveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával - mondjuk egy 'Szép új világ' címû könyvvel.